De Hongaarse Opstand van 1956 – lezing op 17 juli 2018 ter gelegenheid van de opera Thijl in het Nationaal Militair Museum te Soesterberg.

Allereerst wil ik de organisatie van Thijl bedanken dat zij mij heeft uitgenodigd om in het randprogramma van deze prachtige en min of meer herontdekte opera te spreken over de Hongaarse Opstand van 1956. En dat op de schitterende locatie van het Nationaal Militair Museum te Soesterberg, waar ik als kind langsfietste om de overvliegende F-16’s te bewonderen.

Thijl gaat over de Nederlandse Opstand van de 16e en 17e eeuw en in het bijzonder over de strijd van de Geuzen voor een vrij land dat zichzelf bestuurt en waarin de burgers zelf kunnen bepalen hoe ze willen leven.

Beide zaken zijn belangrijk: nationale onafhankelijkheid en een democratisch bestuur, zouden we tegenwoordig zeggen. Dat is belangrijk, omdat een eigen regering geen garantie is voor een democratisch bestuur: je kunt een nationale regering hebben die een beleid voert dat tegen de wensen en de gewoontes van de meerderheid van de bevolking ingaat, en je kunt een buitenlandse heerser hebben, die het volk in bepaalde opzichten beter vertegenwoordigt dan bepaalde nationale regeringen. Zoals Lodewijk Napoleon.

Het gaat dus bij een opstand niet alleen om het feit dat een land door een buitenlandse mogendheid overheerst wordt, of bestuurd wordt, maar ook om de vraag of het gevoerde beleid de manier van leven van die streek en en van dat land weerspiegelt of niet.

De Franse Revolutie bijvoorbeeld was een opstand van de opkomende burgerij tegen de eigen Franse adel en en het eigen koningshuis. De Amerikaanse Revolutie was een opstand van overzese gebieden van het Britse Rijk, die er genoeg van kregen dat ze wel belasting moesten betalen, maar geen invloed konden uitoefenen op het beleid in de koloniën, dat ver weg in Londen gemaakt werd. Amerikaanse militairen zweren tegenwoordig een eed niet op de regering, maar op de grondwet (Constitution) die zij beloven te beschermen tegen ‘buitenlandse en binnenlandse vijanden’ (‘enemies foreign and domestic’).

De grondwet wordt gezien als de garantie voor hun rechten en vrijheden, die het beschermende kader vormen, waarbinnen individuen hun leven vrij kunnen inrichten.

Aan deze voorbeelden is de vraag verbonden wat vrijheid is, of wat als vrijheid wordt ervaren, en mijn antwoord is: dat mensen hun leven zo veel mogelijk mogen inrichten, zoals ze dat zelf willen.

Regeringen die langere tijd geen rekening houden met de wensen van de meerderheid van de bevolking, creëren ongewild de voedingsbodem voor een opstand.

Je wilt geen hoge belastingen afdragen aan een buitenlandse mogendheid die jouw land via een plaatsvervanger bestuurt en die bepaalt welke religie er in je land mag worden uitgeoefend en die personen bestraft die een andere religie uitoefenen.

Het Hongaarse volk verwelkomde aanvankelijk de Russische bevrijders, maar verloor gaandeweg zijn sympathie voor deze bevrijder, naarmate er een communistische orde werd geïnstalleerd, waarin het zichzelf niet meer herkende.

Waar te beginnen?

Het is bij historische onderwerpen altijd de vraag, waar je moet beginnen. We kunnen bij de Hongaarse Opstand op 23 oktober 1956 beginnen, als honderdduizenden demonstranten door Boedapest trekken om hervormingen te eisen op politiek, economisch en juridisch gebied, maar dan zou u niet begrijpen waarom al die mensen de straat op zijn gegaan of waarom de vreedzame demonstratie later die dag veranderde in een gewapende opstand.

Ik wil vandaag beginnen bij de Tweede Wereldoorlog en wat er daarna in Hongarije gebeurd is, in vergelijking met Nederland.
Om 1956 te begrijpen, moeten we bovendien heel even terug gaan naar 1848 en de tussenliggende periode.

Tweede Wereldoorlog

Aan het einde van de Tweede Wereldoorlog werd Hongarije bevrijd door de strijdkrachten van de Sovjet-Unie, door het Rode Leger. Die bevrijding veranderde echter gaandeweg in een bezetting, die tot 1989 heeft geduurd.

Hongarije is in feite twee maal bezet geweest. In maart 1944 door de Duitsers, en in zomer 1945 door de sovjets.

Tijdens de oorlog zat Hongarije in het Duitse kamp, omdat het gebieden terug wilde die het in 1920 bij het Vredesverdrag van Trianon – het Hongaarse Versaille – was kwijtgeraakt.

Hoewel Hongarije voor de Eerste Wereldoorlog geen zeggenschap had over het buitenlandse beleid van de Habsburgse dubbelmonarchie, waar het deel van uitmaakte, werd het niettemin na de Eerste Wereldoorlog streng gestraft voor zijn deelname. Het land verloor tweederde van zijn grondgebied en bijna driekwart van zijn inwoners.

Hongarije was in die positie terechtgekomen in 1867, toen de Habsburgers het Hongaarse koninkrijk herstelden en Hongarije weer een eigen regering kreeg die de binnenlandse aangelegenheden zelf mocht regelen.

Dat deden de Oostenrijkers, omdat zij de steun van de Hongaarse adel en van de Hongaarse bevolking nodig hadden.

Die steun was er niet, omdat de Oostenrijkers in 1849 met behulp van Russische troepen de Hongaarse Opstand hadden neergeslagen die een jaar eerder was uitgebroken.

In 1848 waren de Hongaren in opstand gekomen, omdat hun land min of meer functioneerde als agrarisch toeleveringsgebied voor de Habsburgse monarchie, omdat het Hongaarse karakter van het land in het gedrang kwam, omdat de lagere sociale klassen het moeilijk hadden, etc.

Zij wonnen die opstand, besloten beleefd om Wenen niet in te nemen en werden een jaar later verslagen, omdat de Oostenrijkse keizer de hulp in riep van de tsaar, die Russische legers stuurde, waar de Hongaren getalsmatig niet tegen opgewassen waren.

Waarom nou deze terugblik? Omdat u 1956 niet kunt begrijpen zonder 1848.

Als u heden door het centrum van Boedapest loopt, zijn talrijke grote pleinen en brede boulevards genoemd naar leden van de eerste vrije Hongaarse regering van 1848. U komt aan met de bus op het Deák-plein, minister van Justitie, loopt naar Batthyány-plein, de premier van die regering, dan over de Andrássy-boulevard, vernoemd naar de premier van de herstelde regering van 1867 tot 1871.

U loopt ‘s avonds over de prachtig verlichte Széchenyi-brug, die minister was van arbeid en transport, en bent onderweg over het József Eötvös plein gelopen, de minister van godsdienst en onderwijs.

Dan neemt U een taxi naar nieuwe vrienden op het Petőfi-plein 16, die u voor het avondeten hebben uitgenodigd, maar dan moet u wel noteren in welke wijk van de stad dat plein ligt, anders moet u bijna alle wijken van de stad af, voordat u op uw bestemming bent aangekomen en is er een goede kans dat het eten al koud geworden.

Elke stad en bijna elke wijk in een grote stad in Hongarije heeft namelijk een plein of straat die genoemd is naar Sándor Petőfi, de emblematische dichter en vrijheidsstrijder van de opstand van 1848 die, zoals het een dichter betaamt, op het slagveld gesneuveld.

De toponomie van Hongaarse steden is doortrokken van namen van opstandeligen, revolutionairen en vrijheidsstrijders. In Boedapest loopt U door een levende herinnering aan de opstand van 1848 en aan de afgedwongen emancipatie van 1867.

Hongaren worden dus geïmpregneerd met revolutionair bewustzijn. Dat is belangrijk om te weten, als we willen begrijpen, waarom in 1956 geheel spontaan de vlam in de pan sloeg. In het onbewuste, diep in de ziel van de revolutionairen, lag de liefde voor de vrijheid en de bereidheid om daarvoor te strijden verankerd. Vaak zonder dat ze dat beseften.

Om de koers van landen als Hongarije en Polen te begrijpen, en ook Tsjechië en Slowakije, moeten we in aanmerking nemen dat die landen meermaals zijn bezet en daardoor een sterk nationaal bewustzijn hebben ontwikkeld, dat losstaat van de staatsgrenzen. Polen is zelfs meer dan eeuw lang van de kaart verdwenen, nadat het door Duitsers, Oostenrijkers en Russen was opgedeeld.

Het is eigenschap en misschien ook de opdracht van die volkeren om een eigen koers te varen in Europa. De manier waarop dat gebeurt, is een andere vraag. Dat kan op een positieve en op een negatieve manier. Momenteel zien we binnen de EU het herstel van het Midden-Europa dat door eerste en de twee wereldoorlog is verdwenen.

Wederopbouw

Terug naar de Tweede Wereldoorlog. Zowel Hongarije als Nederland hadden flink te leiden gehad van de Tweede Wereldoorlog. In Nederland door het bombardement van Rotterdam, de deportaties van joden en de Hongerwinter. In Hongarije door het fascistische bewind van 1944 en de massale jodendeportaties en door de verwoesting van Boedapest in de laatste 7 weken van de oorlog.

Na de oorlog was de aandacht gericht op de wederopbouw van het land. De vooroorlogse orde herstelde zich min of meer vanzelf. Er kwamen in Hongarije verkiezingen in 1945, die gewonnen werden door de Partij van de Kleine Landeigenaren, waarbij de communisten slechts 17% van de stemmen behaalden.

De communisten besloten dus om eerst een machtsbasis op te bouwen en daarna de macht over te nemen.

Dat deden in een periode van 3 jaar en door middel van een uitgekiende strategie, die bekend is komen te staan als de ‘salami-tactiek’. Dat wil zeggen dat de oppositie, u mag ook zeggen de concurrentie, stapje voor stapje werd uitgeschakeld, zoals u steeds een plakje van de salami afsnijdt, totdat er niets meer over is.

Daarbij werd de reactie op het aanhalen van de teugels slim gebruikt als rechtvaardiging om de dictatuur naar sovjet-model gefaseerd in te voeren, natuurlijk onder dekking van het Rode Leger dat nooit was weggegaan. Verzet of opstootje? Meer bevoegdheden voor de staatsveiligheidsdienst. Etc.

Wat doet u als ik op u afstorm? U verdedigt zich onmiddellijk. Maar wat doet u als ik stapje voor stapje op u afloop? Waar trekt u de grens?

Waar in Nederland na de Wederopbouw een periode van welvaart aanbrak, kwam Hongarije in een periode van stalinisme terecht, die van 1949 tot 1953 duurde.

Alle politieke oppositie werd uitgeschakeld en de macht werd uitgeoefend door de communistische partij, die geleid werd door personen die in Moskou gevormd waren met het doel om na de oorlog sovjet-vriendelijke regimes in Centraal- en Oost-Europa op te richten en die door de bevolking de ‘Moskovieten’ genoemd werden.

De partij regeerde met behulp van de gevreesde geheime politie, die een ware terreur uitoefende op dissidenten en klassenvijanden. Tienduizenden Hongaren werden intern gedeporteerd, uit de steden naar het platteland.

De Hongaarse partijleider Mátyás Rákosi wilde van Hongarije volstrekt onnodig ‘een land van staal en ijzer’ maken en investeerde veel in de zware industrie, waardoor de lichte industrie werd verwaarloosd.

Dat had onder andere een gebrek aan consumptiegoederen tot gevolg.

Wat zijn consumptiegoederen?

Boter
Zeep tandpasta
Luiers
Vlees
Groente
Gloeilampen
WC-papier

Om maar wat te noemen.

Hoe zou u het vinden, als u zes maanden lang geen zeep had? Of geen tandpasta? Dat is niet alleen een stuk ongemak, het is ook vernederend. En de economie was nodeloos inefficiënt. De Hongaarse boeren moesten het grootste deel van de landbouwopbrengst aan het staatsinkoopbedrijf Gyümért verkopen, tegen een door de overheid vastgestelde prijs. Een klein deel mochten ze zelf houden en opeten of op de zwarte markt verkopen. Zo werden de goede appels ingepikt door Gyümért en de wormstekige op de zwarte markt verkocht, waar ze 5 x de prijs haalden. Boeren deden dus hun best om zoweel mogelijk slechte appels te produceren.

Arbeiders moesten hard werken voor weinig geld en hadden geen recht op demonstraties of stakingen. Vrije vakbonden waren er niet.

Soldaten moesten met tegenzin de rode ster op hun uniform dragen, in plaats van het Kossuth-wapen.

Hongaren die hun mond open deden, konden een bezoek van de staatsveiligheidspolitie verwachten, met arrestatie, mishandeling of gevangenisstraf tot gevolg, of zelfs opsluiting in het concentratiekamp Recsk.

Er werden naar voorbeeld van de jaren dertig in de Sovjet-Unie schijnprocessen gehouden, waarin verdachten van verzonnen misdrijven beschuldigd werden en na langdurige mishandeling of dreigementen tegen hun dierbaren bekenden dat ze die fictieve feiten gepleegd hadden.

Dat gebeurde zelfs met communisten, zoals minister van Buitenlandse zaken László Rajk, die wegens deelname aan een Titoïstisch complot werd veroordeeld en ter dood gebracht.

Mensen leden niet alleen onder het mismanagement van de economie en onder de juridische willekeur, ze walgden ook van de barbarij em de hypocrisie waarin hun land was afgezakt.

Je zag al die dingen om je heen gebeuren, maar je moest op school liederen zingen ter ere van kameraad Rákosi, liep langs het reusachtige standbeeld van Stalin en kreeg te horen dat de offers die je moest brengen dienden om aan het socialisme te bouwen dat in de toekomst gerealiseerd zou worden.

Er komt een moment waarop een individu of een volk daar zo genoeg van heeft, dat het zijn angst verliest en in opstand komt.

Dood Stalin en Nieuwe Koers

In maart 1953 overleed onverwacht de sovjet-dictator Jozef Stalin. Recent onderzoek neigt ernaar dat hij toch vermoord is door zijn entourage, omdat Stalin nieuwe zuiveringen voorbereidde en zijn entourage bang was daar slachtoffer van te worden.

Omdat hij geen opvolger had nagelaten, veroorzaakte zijn dood een strijd om de opvolging. Die werd uiteindelijk gewonnen door Nikita Chroestjov, maar alle kandidaten waren het er overeens dat ze niet weer een dictatoriaal systeem wilde hebben, waarbij de leider zijn entourage terroriseerde en waarbij Moskou de Oost-Europese satellietstaten strak aanstuurde.

Dat veroorzaakte onzekerheid bij de nationale communistische regeringen van de satellietstaten, omdat die gewend waren om richtlijnen uit Moskou te ontvangen.

De Hongaarse Stalin, Rákosi, werd in juni naar Moskou geroepen en kreeg te horen dat hij veel te snel was gegaan met de realisering van het socialisme. Hij moest proberen om de steun van de bevolking te krijgen, want anders zou die in opstand komen. Hij moest minder investeren in zware industrie en meer in lichte.

Rákosi mocht aanblijven als partijleider, maar Moskou stelde Imre Nagy, een hervormingsgezinde communist, aan als regeringsleider.

Nagy was populair omdat hij na de oorlog als minister een landbouwhervorming had doorgevoerd, waarbij hij wél de grootgrondbezitters had onteigend, maar de grond daarna gewoon aan de Hongaarse boeren had weggeschonken, in plaats van er collectieve of staatsboerderijen van te maken. Nagy ging toen al een beetje een derde weg.

Hij zette een hervormingsgezind beleid in, stopte de vervolging van politieke tegenstanders en binnen een week lag er weer boter en varkensvlees in de winkel. Boeren kregen stukjes grond, die onder Rákosi waren afgepakt, weer terug.

Daarop volgde een duel tussen Rákosi en Nagy, dat in 1955 werd beslist in het voordeel van Rákosi. Nagy werd uit de partij gegooid, maar het lukte Rákosi niet om de hervormingen ongedaan te maken.

De geest was namelijk al uit de fles. Met name de Schrijversbond, die een eigen tijdschrift had, en de studentendiscussiegroep ‘Petőfi-kring’, genoemd naar eerdergenoemde vrijheidsstrijder en dichter Sándor Petőfi, gingen door met het aan de kaak stellen van de misstanden van het regime.

Op 28 juni 1956 brak er in Polen in de stad Poznan een arbeidersopstand uit die de weg vrijmaakte voor de benoeming van de Poolse hervormingscommunist, Gomulka. De sovjet- leiding kon het daarna niet meer maken om Rákosi nog aan te houden en stuurde hem met pensioen. Zij vervingen hem, halfslachtig, echter niet door Imre Nagy, maar door de rechterhand van Rákosi, Ernő Gerő.

Op 6 oktober 1956 werd László Rajk herbegraven, als een symbool voor diegenen die onterecht vervolgd en ter door gebracht waren. Hoewel het door de partijleiding als kleine geste bedoeld was, kwamen er tot haar verbazing 100.000 Hongaren opdraven, die daarmee een signaal wilde afgeven dat zij gerechtigheid voor álle slachtoffers van de Rákosi- terreur wilden.

Het verloop van de opstand

In herfst 1956 was de sfeer te snijden in het land. Op 16 oktober 1956 vormden de studenten van de universiteit van Szeged een onafhankelijke – dwz een niet aan de communistische partij gelieerde jeugdorganisatie – jeugdorganisatie, een voorbeeld dat binnen enkele dagen door studenten van universiteiten elders in het land werd overgenomen.

Op 22 oktober 1956 besloten de studenten van de Technische Universiteit van Boedapest – die wat minder geïndoctrineerd waren dan die van de sociale wetenschappen – dat ze de volgende dag een demonstratie zouden houden om hun solidariteit uit te drukken met de strijd van het Poolse volk voor meer vrijheid, onafhankelijkheid en een hogere levensstandaard.

De demonstranten eisten onder andere:

Terugtrekking van de sovjet-troepen
Vrije verkiezingen
Vrijheid van spreken en van pers, oftewel vrijheid van meningsuiting
Afschaffing van de verplichte verkoop van de oogst tegen vaststaande lage prijzen aan staatsinkoopbedrijven
Berechting van Rákosi en zijn trawanten
Benoeming van Imre Nagy tot premier
Het neerhalen van het Stalin-standbeeld op het Heldenplein
Herstel van het Kossuth-wapen in vlag en op het uniform van de soldaten (die nu door de rode ster ontsierd werden)

De regering verbood de demonstratie aanvankelijk, maar daar werd tegen geprotesteerd door de Schrijversbond en de Petőfi-kring. De korpscommandant van Boedapest, Sándor Kopácsi, verklaarde daarop dat de politie niet van plan was om te gaan schieten op de demonstranten, mits de demonstratie vreedzaam zou verlopen. Daarop trok de partijleiding het demonstratieverbod in.Op 23 oktober 1956 verzamelden de studenten zich op het 15-maart-plein in Boedapest (15 maart is de dag dat in 1848 de opstand tegen de Habsburgers uitbrak). De menigte groeide aan tot enkele honderdduizenden. De demonstranten trokken eerst naar het standbeeld van Sándor Petőfi en trokken toen verder naar het Bem-plein, waar het standbeeld van de Poolse generaal Jozef Bem stond, die tijdens de Hongaarse opstand van 1848 voor de onafhankelijkheid van Hongarije gestreden had.

Een deel van de menigte trok daarna naar het parlement en verbleef daar enkele uren, eisende dat premier Imre Nagy het volk toe zou spreken.

’s Avonds verscheen Nagy voor een raam en richtte zich tot de menigte met de woorden: “Kameraden!”. Dat viel niet goed, want die terminologie werd geassocieerd met de dicatuur van in Moskou opgeleide communistische functionarissen. Nagy hield een gematigd en geruststellende rede en na deze slaappil begonnen de mensen weg te trekken.

Elders in de stad vormden zich echter nieuwe ‘samenscholingen’. Steeds meer Boedapesters gingen de straat op en kregen na enkele uren versterking van arbeiders die uit de fabrieken rondom Boedapest kwamen aanzetten.

’s Avonds werd het Stalin-standbeeld in het centrum van Boedapest neergehaald. Alleen de laarzen bleven staan. Een grapjas had er de straatnaam ‘Laarzenplein 1’ op geschreven.

Om 8 uur ’s avonds hield partijleider Gerő een toespraak die over de radio werd uitgezonden. Die gooide echter door het communistische jargon alleen maar olie op het vuur.

Daarop trok een groep demonstranten naar het gebouw van de Hongaarse Radio met het verzoek om hun eisen voor te lezen op de radio. Een delegatie ging naar binnen, maar kwam niet terug. Daarop werd de menigte onrustig, want zij vreesden dat de delegatie gearresteerd.

Toen openden de troepen van de staatsveiligheidsdienst ÁVH het vuur op de menigte. De demonstranten pakten daarop wapens af van politiemensen, of plunderden wapendepots en zo veranderde de vreedzame demonstratie in een gewapende revolutie.

De nacht van 23-24 oktober 1956

In de loop van de nacht veroverden de opstandelingen het gebouw van de Hongaarse Radio en belegerden ze telefooncentrales, drukkerijen, politiebureau’s en wapenfabrieken.

Laat op de avond verschenen op verzoek van de Hongaarse communistische leiders tanks van in Hongarije gestationeerde eenheden van het Rode Leger in de straten van Boedapest.

De partijleiding probeerde de rust te herstellen door Imre Nagy opnieuw tot premier te benoemen. Het regeringshoofd stelde een uitgaansverbod in, alsmede snelrecht.

25 oktober 1956

Partijleider Gerő wordt vervangen door de communist János Kádár, maar de regering bleek niet in staat de opstand te bedwingen. De gevechten verspreidden zich naar steden op het platteland.

Op het Kossuth-plein werd een bloedbad aangericht door staatsveiligheidstroepen, waarna de revolutie niet meer tegen te houden is.

Door het hele land werd strijd geleverd, terwijl er in de fabrieken arbeidersraden werden gevormd en in allerlei instellingen revolutionaire comité’s werden gevormd.

In veel steden namen revolutionaire raden de macht over.
Kranten verschenen zonder censuur
Vakbonden begonnen zich spontaan te vormen
De politieke partijen die in 1948 zijn afgeschaft, begonnen zich opnieuw te organiseren
De meerderheid van de leden van de communistische partij, en zelfs een deel van de functionarissen van de partij, schaarden zich achter de revolutie.

27-28 oktober 1956

In de dorpen en gemeentes voltrekt zich een vreedzame machtswisseling. Afgevaardigden van revolutionaire raden, met daarin ook voormalige communisten, houden de regering en met name Imre Nagy voortdurend onder druk. De in Moskou getrainde Nagy erkent eindelijk, dat wat er in Hongarije aan de gang is, een nationale vrijheidsstrijd is en een democratische revolutie.

28 oktober 1956

Imre Nagy krijgt door met aftreden te dreigen voor elkaar dat de leiding van de Hongaarse Arbeiderspartij zijn standpunt overneemt. De regering kondigt een wapenstilstand af, verklaart dat de sovjet-troepen Hongarije zullen verlaten en ontbindt de ÁVH. Nagy noemt de opstand nu een ‘nationale democratische volksbeweging’.Stelt U zich voor: binnen 5 dagen heeft de revolutie de gehele machtsstructuur vernietigd! Dat is iets dat de latere partijleiders in Hongarije, en elders, nooit meer zijn vergeten.Op 30 oktober 1956 wordt de Hongaarse Werkers Partij (MDP) opgeheven en wordt een nieuwe communistische partij opgericht met de naam Hongaarse Socialistische Arbeiderspartij (MSzMP) met daarin een meerderheid van hervormingsgezinde communisten.

De MSzMP verklaart dat het meerpartijenstelsel zal worden hersteld
Imre Nagy begint met de vorming van een nieuwe regering
Eenheden van revolutionaire strijders belegeren het hoofdkwartier van de communistische partij op het Köztársaságplein (Republiekplein)
Er wordt een Nationale Garde opgericht onder leiding van de voormalige generaal Béla Király, met de bedoeling om als ordedienst en coördinerende instantie te dienen voor de revolutionaire strijders.

1 november 1956

Deels uit protest tegen de voortgaande troepenbewegingsn van de sovjet-strijdkrachten in Hongarije, deels omdat de publieke opinie dat eiste, roept regeringsleider Imre Nagy de onafhankelijkheid van Hongarije uit.

Dit markeert de scheiding tussen de Revolutie en de Vrijheidsstrijd. Hongarije is nu een soeverein en onafhankelijk land.

Nagy verklaarde dat Hongarije uit het Warschaupact zou stappen, de communistische tegenhanger van de NAVO, en dat het land voortaan neutraal zou zijn, dus noch bij het westen, noch bij het oostblok zou horen.

De gevechten hielden op en de nieuwe situatie leek zich te consolideren. De revolutie had gezegevierd en de onafhankelijkeid van Hongarije was hersteld.

Wat deed het belangrijkste bestuursorgaan van de Sovjet-Unie, het Politburo, op dat moment?

Op 28 oktober 1956 accepteerden ze de wapenstilstand
Op 30 oktober 1956 weigerde Chroestjov om op verzoek van communistischehardliners in te grijpen
Op 31 oktober 1956 echter, bedenkt Chroestjov zich en is hij ineens vóór interventie.Die beslissing is dus niet ingegeven door het feit dat Hongarije zijn onafhankelijkheid heeft uitgeroepen, hetgeen vaak beweerd wordt, want dat deed Imre Nagy pas een dag later. Het is dus andersom: de onafhankelijkheidsverklaring is deels het gevolg van het optrekken van sovjet-tanks naar Boedapest.
Op 3 november 1956 nemen de sovjets de leden van een Hongaarse delegatie gevangen, die ze hadden uitgenodigd om te komen onderhandelen over de terugtrekking van de sovjet-troepen uit Hongarije, onder hen minister van Defensie Pál Maléter
Op 4 november 1956 valt de Sovjet-Unie zonder oorlogsverklaring het onafhankelijke Hongarije aan. Het grootste landleger ter wereld trok op naar Boedapest. Men schat het aantal tanks op 6000, oftewel bijna tweemaal zoveel als het aantal waarmee Duitsland in 1941 de Sovjet-Unie aanviel
Het Westen deed niets
Imre Nagy zond een korte boodschap uit over de radio en verliet het parlement
Hij gaf geen opdracht gaf aan het Hongaarse leger om weerstad te bieden. Losse eenheden van het Hongaarse leger verdedigden hun land nog wel, alsmede 10.000 tot 15.000 licht bewapende vrijheidsstrijders.

Op 11 november 1956 was de strijd beslist. In Boedapest sneuvelden bijna 2000 strijders, waarvan de meeste arbeiders en onder de 30. In totaal sneuvelden er 265 Hongaarse staatsburgers en 720 sovjet-burgers.
Er was ondertussen in Moskou een nieuwe Hongaarse regering gevormd onder leiding van János Kádár die op 7 november 1956 werd ingevlogen.
Imre Nagy vluchtte op 4 november 1956 met zijn gezin en met ander regeringsleden naar de Joegoslavische ambassade. Tito bood hem asiel aan, maar leverde hem later alsnog uit, omdat Nagy weigerde om af te treden als regeringsleider.
Nagy kreeg een vrijgeleide aangeboden, maar werd volgen plan gearresteerd zodra hij de ambassade verliet. Later werd hij berecht, veroordeeld en terechtgesteld.

Er was nu weliswaar een nieuwe regering, maar een groot deel van het land werd nog bestuurd door revolutionaire raden. Kádár was dus gedwongen om te onderhandelen en deed dat met de grootste van die raden, de Arbeidsraad van Boedapest en omgeving.

Dat liep echter op niets uit en in december bestempelde Kádár de opstand alsnog tot ‘contra-revolutie’ en rekende middels een reeks bloedbaden in Hongaarse steden als Eger, Miskolc, Tatabánya en Salgótarján, waar speciale eenheden salvo’s afvuurden op demonstranten, af met de laatste restjes weerstand.

In de periode oktober 1956 – lente 1957 verlieten meer dan 180.000 Hongaren hun land. 22.000 man werden tot gevangenisstraffen veroordeeld, 229 personen werden ter dood gebracht.

Na 5 jaar van repressie kondigde Kádár in 1963 een amnestie af. De nieuwe leus werd: “Wie niet tegen ons is, is voor ons”.

Tegelijkertijd stond Kádár toe dat de Hongaren weer wat vrijheden kregen, eigen bedrijfjes mochten starten en kwamen er weer consumptiegoederen in de winkels.

Hongarije werd de ‘vrolijkste barak van het Oostblok’.

De relatieve vrijheid en welvaart die Hongarije in de jaren ’70 en ’80 genoot wordt vaak toegeschreven aan Kádár, alsof die aan hem te danken zou zijn geweest.

De Hongaarse partijleiding deed dat echter niet uit liefde voor het eigen volk, dat ze in 1956 nog op verschillende plekken hadden laten afslachten, ter dood veroordelen en gevangen zetten, maar omdat zij vreesde dat zij anders een nieuwe opstand riskeerde.

Het Hongaarse volk had immers in 1956 laten zien, dat er grenzen waren aan het onrecht en de onderdrukking die het accepteerde.

Het feit dat Hongarije een relatief vrij en welvarend land is geworden in de jaren ’70 en ’80 en het voortouw heeft genomen bij het ten val brengen van de communistische dictatuur in 1989, is geenszins te danken aan Kádár.

Het is uitsluitend te danken aan de moed en opoffering van de Hongaarse revolutionairen en vrijheidsstrijders van 1956.

Korte vergelijking van de Hongaarse Revolutie van 1956 en de Geuzenstrijd van Nederlandse Opstand 1568-1648:

In beide gevallen ging het om een klein land met een klein volk dat zich verzette tegen het repressieve bewind van een grote buitelandse mogendheid

In beide gevallen werd veel van het vechten gedaan door gewone Hollanders of Hongaren. In het geval van de Geuzen door verarmde adel. Het woord ‘Geus’ komt uit het Frans ‘Les Gueux’ en betekent iets van ‘armoedzaaier’ of ‘schooier’, nog net geen landloper. In Boedapest werd verbeten gevochten door de zogeheten ‘pesti srácok’, zeg maar de straatschoffies van Boedapest. Die vochten ongelooflijk moedig tegen de sovjet-tanks.

Standbeeld voor Pesti Srác in Szczecin (Polen)

In beide gevallen zegevierde het kleine volk uiteindelijk. Als je de hele strijd van het Hongaarse volk voor vrijheid neemt, dat duurde die van 1956 tot 1989 (en misschien zelfs tot 2010, toen de nieuwe regering een tweederde meerderheid kreeg en de stalinistische grondwet eindelijk verving)

Dan duurde de Nederlandse Opstand van 1568 tot 1648 en de Hongaarse Opstand van 1956 tot 2010.

Beide opstanden gingen in wezen om het verdedigen van de manier van leven in de ruimste zin des woords. De nationale onafhankelijkheid was daar een voorwaarde voor. Ook gematigde katholieken streden in Nederland immers aanvankelijk mee, net zoals hervormingsgezinde communisten in Hongarije.

Beide opstanden hadden zowel een nationaal, als een wereldbeschouwelijk karakter

Link naar het heden

Tegenwoordig woedt er – eigenlijk sinds de terroristische aanslagen op het Wereldhandelscentrum in New York op 11 september 2001 en in Nederland met name sinds de moord op Pim Fortuyn op 6 mei 2002 (en die op Theo van Gogh in 2004 die daar uit voortkwam) – een discussie over vrijheid.

Daarbij wordt vrijheid in een valse tegenstelling tot veiligheid geplaatst en wordt vervolgens geconcludeerd dat we permanent vrijheid en vrijheden moeten offeren om veilig te kunnen leven.

Daarop antwoord ik: “Als we in de Tweede Wereldoorlog als geallieerden tientallen miljoenen offers hebben gebracht voor de vrijheid, wat rechtvaardigt dan de beslissing om door het verlies van 3000 mensen in New York en enkele duizenden daarna, nog geen 10.000 man, onze vrijheden op te geven?”

Onze voorouders zouden zich omdraaien in hun graf, als we dat deden.

Tot slot keren we terug naar generaal Jozef Bem, met wie het op 23 oktober 1956 begonnen is.

Tegenwoordig woedt er een discussie over de islam, als religie of totalitaire ideologie. Dat is een nep-discussie

De vraag waar het om gaat is niet hoe een religie is, maar hoe je met een religie omgaat en dat maakt deel uit van de levenswijze van een volk, van de cultuur van een land.

De Poolse generaal Jozef Bem, die in 1848-1849 voor de Hongaarse vrijheid streed, vluchtte na het neerslaan van de opstand naar Turkije. Daar werd hij gastvrij ontvangen en bekeerde hij zich uiteindelijk tot de islam.

Dat illustreert dat het niet gaat om religie of volk, maar om vrijheid en manier van leven.

De beste manier om te antwoorden op islamitische of radicaal linkse of rechtse terreur, is om de vrijheid juist uit te breiden.

Internationale context van de Hongaarse Revolutie en Vrijheidsstrijd van 1956

Er werden solidariteitsdemonstraties gehouden. Er kwamen hulpkonvooien op gang. De westerse regeringen, met name die van de VS, kwamen in verlegenheid, omdat de Hongaren vochten voor waar het Westen voor stond: Vrijheid, Democratie, Rechtstaat, Solidariteit, Welvaart.

Het Westen durfde de Hongaren niet gewapenderhand te hulp te komen, omdat men vreesde dat een militaire interventie tot het uitbreken van een nieuwe, derde wereldoorlog zou leiden

Het had echter wel een tandje minder gekund. De VS verkondigde luidruchtig dat ze Hongarije niet in de NAVO zouden opnemen,

Op 29 oktober 1956 brak in Egypte de Suez-crisis uit, waarbij Groot- Brittannië, Frankrijk en Israël samen Egypte aanvielen

Dat gaf Moskou het argument in handen dat de westerse landen geen recht hebben om te protesteren tegen de sovjet-inmenging in Europa in Hongarije, omdat ze zelf intervenieerden in het Midden-Oosten tegen Egypte.

Bovendien werd de aandacht daardoor van Hongarije afgeleid. Hier wil ik opmerken dat de opdeling van Europa in West en Oost al van tevoren door met name de Engelse en Amerikaanse elites gewild werd.

Tijdens de Tweede Wereldoorlog waren al afspraken gemaakt tussen de geallieerden en de sovjets over de verdeling van de invloedssfeer in Europa.

In augustus 1944 kan generaal George S. Patton met het US Third Army vanuit Noord-Frankrijk nabij Metz Duitsland binnen trekken en doorstoten naar Berlijn. De Siegfried-linie stelt niet meer zo veel voor. Het geallieerde opperbevel in de persoon van Eisenhower onthoudt het Derde Leger echter de brandstof die nodig is voor die gewaagde actie. Hij geeft de brandstof aan de Britse generaal Montgomery, die hem gebruikt voor operatie Market Garden.

Als Patton zijn brandstof had gekregen, had hij een reële mogelijkheid gehad, om de oorlog in 1944 te beëindigen en te voorkomen dat het Rode Leger de helft van Europa zou bezetten.

Er was echter afgesproken dat de sovjets Berlijn zouden bevrijden, een afspraak die later tot de oprichting van de DDR zou leiden.

Kijk je naar de carrière van Patton, dan zie je meer van dat soort momenten. Bijvoorbeeld de interventie van Eisenhower in mei 1945, toen Patton op een half uurtje van Praag stond en de stad wilde bevrijden, maar door Eisenhower werd teruggefloten.

Ook het op non-actief stellen van Patton wegens het geven van een oorvijg aan twee soldaten die aan shell-shock leden, is waarschijnlijk gebeurd om hem af te remmen.

De oorlog mocht immers niet te snel gewonnen worden, want dan zou Duitsland zich na de oorlog sneller herstellen, zou de VS minder invloed hebben op de wederopbouw en de na-oorlogse orde in Duitsland en kwam de afgesproken opdeling van Duitsland met de SU in gevaar.

In dat licht moet ook het besluit gezien worden dat de invasie niet via Italië, maar in Normandië in Frankrijk moest plaatsvinden, waardoor de oorlog opnieuw verlengd werd.

Als je het vanuit grote afstand bekijkt, lijkt de opdeling van Europa in de 20e eeuw in West en Oost een voortzetting van de Britse politiek van Balance of Power in Europa, zeg maar van Verdeel en Heers.

Dat zou verklaren, waarom Britse en Amerikaanse bedrijven door middel van technologietransfers en handelsovereenkomsten de industrialisering van de Sovjet- Unie hebben mogelijk gemaakt.

Zij sympathiseerden niet met de communistische ideologie van Sovjet-Rusland, maar zagen er een tegenwicht in tegen de economische, politieke en militaire invloed van Duitsland. En een gelegenheid om voor langere tijd opdrachten te werven van een land met een economie die niet in staat was tot technologische innovatie.

Een ander gevolg van de Hongaarse Opstand was dat veel leden van communistische partijen in West-Europa hun lidmaatschap opzegden. Er kwam een scheuring in westerse communistische partijen, die niet meer ongedaan gemaakt werd.

Westerse sympathisanten van het dappere Hongaarse volk waren zo boos dat ze in enkele gevallen communisten te lijf gingen. Zo werd in Amsterdam het gebouw van de communistische partij, Felix Merites, belegerd.

De VN veroordeelde het neerslaan van de opstand en de gewelddadige wijze waarop dat gedaan werd

Ik heb de eer gehad om de Chinese dissident Harry Wu te ontmoeten.

Hij is in de problemen geraakt met de Chinese autoriteiten omdat hij zijn sympathie had ge-uit voor de revolutie en vrijheidsstrijd van het Hongaarse volk!

De les van de Hongaarse opstand is, dat elke denkbare dictatuur binnen enkele dagen ten val gebracht kan worden, als een volk zich verenigt.

Dank u wel voor uw aandacht.

Closing lecture for the academic year 2008/2009 of Civil Akadémia

In July 2009 I was invited by the Civil Akadémia, a think tank close to the Fidesz party that won the elections a year later. I had the honour of holding the closing lecture of the academic year 2008 / 2009 that had been carried by a host of distinguished scholars in various fields. The common theme of these lectures was how to help Hungary get out of the crisis that the previous socialist government had left it in. Please find the Hungarian text of my lecture titled “How to facilitate freedom in a post-totalitarian society”.

A szabadság érvényesítése egy poszt-totalitárista társadalomban.

A szabadság érvényesítése egy poszt-totalitarista társadalomban

BEVEZETÉS

Először is köszönöm a Szövetség a Nemzetért Alapítványnak és Hende Csaba úrnak, hogy megtiszteltek azzal, hogy meghívtak előadást tartani a Civil Akadémia keretein belül. Hadd fejezzem ki a tisztelemet és nagyrabecsülésemet a Civil Akadémia fáradhatatlan munkájáért. Ennyi lelki erőfeszítés előbb-utóbb eredményt, gyümölcsöt fog hozni; akkor is, ha még nem tudjuk milyen formában.

Életrajzi háttér

A 80-as évek végén Magyarországon tanultam az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen történelem szakon, majd az amszterdami egyetemen russzisztikát/kelet-európai tanulmányokat végeztem. Azóta folyamatosan követem a magyarországi eseményeket. A holland és a magyar sajtóban megjelent cikkeimben pedig vázlatosan elemeztem a rendszerváltás lebonyolítását, és már a kilencvenes években arra a következtésre jutottam, hogy a rendszerváltás csak részben sikerült.

A 80-as végén mindenki bizakodó volt a jövőt illetően, ma azonban fordított hangulat érezhető.

Mielőtt megvizsgáljuk ennek a tragikus lesüllyedésnek az okát és az abból való lehetséges kiutat, először röviden a totalitarizmusról és a jelenlegi többszintű válságról beszélek.

A russzológia hibái

A nyugati russzológia – amely főleg politológusok, történészek, közgazdászok és szociológusok területe volt – évtizedekig a kommunizmust tanulmányozta. Sikerült leírniuk a Szovjetunió és közép- és kelet európai szatellit államai társadalmának minden szektorát, de nagyrészt csütörtököt mondott, amikor a rendszer mélyebb törvényszerűségeit próbálta magyarázni. Ezért nem értjük még mindig egészen a kommunizmust, és ezért nem tudunk legzavaróbb következményeitől sem megszabadulni. Hiszen a kommunizmustól nem lehet könnyen megszabadulni.

Ez abból adódik, hogy a háború utáni russzológiában sokáig két irányzat uralkodott, amelyek a kommunizmust alapvetően eltérő szemszögekből közelítették meg. Az első – Hanna Ahrend, Carl Friedrich, Richard Pipes és másokkal az élen – radikálisan új rendszert láttak benne, amely ismérvein és működésén keresztül radikálisan szakított a múlttal és így nem lehetett más, létező társadalmi berendezkedéssel, országgal, mint pl. Franciaország, Anglia vagy az USA összehasonlítani.

A másik irányzat, amely Nyugaton a hetvenes-nyolcvanas években jelent meg és a baloldali eszmék és személyek felbukkanásával függ össze az egyetemeken, a médiában, az oktatásban és a szellemi élet egyéb területein – a Szovjetuniót normális országnak, másfajta demokráciának látta.

Most, hogy a kommunizmus Európában megbukott, befejeződött, lehet belőle „történelmet csinálni”. Vagyis jelenségként lehet tanulmányozni, amely jelenségnek van kezdete, közepe és vége. Ezt a feladatot Martin Malia The soviet tragedy. a history of socialism in Russia 1917-1991 című könyvében vállalta magára. Ez egy remekbeszabott vázlat, ugyanakkor az első kísérlet, hogy a jelenséget tudományos módon értelmezze.

A revizionista irányzat a történelem fejlődése során nem állta meg a helyét, akárhogyis nézzük, egy normális ország általában nem szokott csak úgy összeomlani. És főleg nem ilyen messze ható károkkal: a Szovjetunió összeomlásának káros gazdasági következményei 1989-1992-ben olyan mértékűek voltak, mint egy háború okozta kár. Ezen irányzat képviselői, akik számszerűen többségben voltak, és többnyire még ma is helyükön ülnek többé vagy kevésbé módosított nézetekkel, nem tudnak arra válaszolni, hogyan másszunk ki a kommunizmus romhalmaza alól.

Ennek oka balos irányultságuk, valamint az, hogy mérsékelt baloldali ideáljaik ugyanabból a marxista forrásból táplálkoznak, amiből tanulmányaik tárgyai, Lenin, Sztálin, Hruscsov, Kádár totalitárius igényei is kikeltek. A szociál-demokrácia mérsékelt úton ugyan, de ugyanazon ideálok felé – például a gazdasági egyenlőség – igyekszik, mint a kommunista rezsimek. Malia ezért nevezi a szocializmust kommunizmusnak „with its teeth knocked out” (amelynek kiverték a méregfogát). A szociáldemokrácia ezt az ideált szakszervezetekkel, törvénykezéssel, propagandával és hasonlókkal szeretné elérni, míg a kommunizmus ugyanezt radikális eszközökkel tette, mint államcsíny, terror és a gazdaság központosítása.

Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk arra, hogyan tudjuk a szabadságunkat továbbfejleszteni, meg kell értsük, mi módon tud a kommunizmus politikai és gazdasági bukása dacára máig hatni. Ehhez legjobb ha Hanna Ahrend klasszikus irányzatához fordulnunk, aki megfelelő szakmai felkészültséggel és távoltartással képes tárgyilagosan értelmezni a kommunizmus mibenlétét.

Totalitarizmus
A kommunizmusra Hanna Ahrend szerint a totalitarizmus fogalma illik, mert utópikus ideológiája volt, melynek hordozója a párt, és célja rövidtávon – egy vagy két generáción belül – az igazságos, osztálynélküli társadalom létrehozása. A kommunizmus alapjainak lefektetői ugyanis abból a rousseau-i gondolatból indultak ki, hogy az ember környezetének terméke. Környezetének teljes megváltoztatása – például osztálynélküli társadalmi formába – új embert is tud alkotni a meglévő ember tervezési hibái nélkül.

Ezen paradicsomi állapot elérésének eszköze volt nem csak a politika, de a társadalom minden szektorának radikális átalakítása:

– a gazdaság tervgazdálkodásba

– a mezőgazdaság téeszekbe

– tudomány és oktatás a marxista-leninista alapelemekbe ágyazva

– vallás: a rivális vallások gyengítése társadalmi berendezéseik, úgymint nyomdák, iskolák, rádióadók bezárása által, stb.

Ez a valóságban nem sikerült, illetve nem teljesen, de mélyebb nyomokat hagyott maga után, mint bármely más diktatúra: nevezetesen szellemi, lelki és erkölcsi téren. A kár mértéke és a regenerálódáshoz szükséges idő függ a totalitárius rezsim intenzitásától, amivel a társadalomra hatott. Oroszországban 3 generáció élete alatt tombolt, és még hosszabb idő fog kelleni, hogy kigyógyuljanak belőle, mint Magyarországon, ahol csak 2 generációt „látott el”. A társadalomnak legalább egy nemzedékre van szüksége, hogy regenerálódjon egy nemzedéken át tartó totalitarizmus után.

Hogy megértsük a mai társadalmi válságot, történelmi összefüggéseibe kell helyezni, hogy felfogjuk, hogyan hatnak a közelmúlt maradványai a társadalom szövetében. Ezért én Magyarországot post-totalitárius országnak tekintem. Mielőtt a válság okait elemeznénk, először az ország aktuális állapotát szeretném összefoglalni.

1. AZ ORSZÁG ÁLLAPOTA

Magyarország a kilencvenes évek elején gazdaságilag Csehországgal és Lengyelországgal vezette a volt kommunista országok listáját Európában. Jelenleg az Európai Unión belül Romániával és Bulgáriával osztja az utolsó helyet. Ki gondolta volna 1998-ban, hogy a Financial Times 2006-ban Magyarországot “Európa beteg embereként” jellemzi? S hogy Szlovákia 2009 januárjában Magyarország előtt csatlakozik az Euró-zónához? Az ország most komoly válságban van, amelynek jelentőségét Magyarországon és Nyugaton súlyosan alábecsülték. Ennek a válságnak több rétegét látom, úgy mint (1) politikai, (2) gazdasági, (3) alkotmányos és (4) mentális válság.

1.1. Politikai válság van, mióta 2006 szeptember 17-én furcsa módon kiszivárgott a kormányfő júliusban tartott zárt beszéde, amelyben először bevallotta, hogy a kormány éveken át gyakorlatilag haszontalan politikát vezetett, s egyetlen konstruktív intézkedést nem tett. Másodszor elismerte, hogy a pártja – a kommunista utódpárt – a hamis tájékoztatásnak köszönhetően nyerte meg a választásokat. Harmadszor Gyurcsány Ference európai politikai vezetőktől soha nem hallott durvasággal beszélt az országról.

A nyugat-európai társadalmakban hasonló még nem történt. Hisz különbséget kell tenni hamis ígéret és hamis tájékoztatás között. Az előbbi egy Nyugaton is elfogadott választási „csíny”, míg a másik egy Nyugaton elfogadhatatlan halálos politikai bűn. A szocialista-balliberális kormány ráadásul nem egyszer, hanem több mint két évig folyamatosan hamis információkat szolgáltatott az országgyűlésnek az ország pénzügyi, gazdasági és államháztartási helyzetről. Azzal lényegében kizárta az országgyűlést a döntéshozatali folyamatból. Az országgyűlés nem tudta betölteni ellenőrző feladatát, mert nem rendelkezett az ahhoz szükséges információkkal. Gyakorlatilag két évig nem is működött. De jure igen, de de facto nem. Mindez egy modern demokráciában elképzelhetetlen, és Nyugat-Európában ilyesmi nem is fordulhat elő. Nem is beszélve a durva szóhasználatról, amely nyugaton csak marginális és szélsőséges pártok körében lehet hallani. Ha a francia köztársasági elnök Nicolas Szarkozy hazáját „putain de pays”, azaz „kurvaország”-ként minősítené, vagy Gordon Brown brit miniszterelnök „fucking country”-ként a övét, akkor azonnal kéne távoznia és akkor még nem is tévesztette meg a parlamentét.

A dolog még inkább elfogadhatatlan amiatt, mert a kormány nem távozott. Csak 2009 áprilisában adta át mandátumát Bajnai Gordonnak, aki ráadásul a volt miniszterelnök személyes barátja volt. Az angol baloldali hetilap New Statesman, amely más alkalommal igen sokat bocsátott meg a volt-kommunista szociáldemokratáknak, ekkor “alarming”-nak nevezte azt a fejleményt, hogy egy magát demokratikusnak nevező európai országban meg nem választott személyek olyan hatalmat kaphatnak, mint Magyarországon.

1.2. A magyarországi válság következő rétege a gazdasági válság. A tavaly ősszel elfogadott 20 milliárd eurós IMF támogatás következtében a külső adósság tovább nő és a kamatfizetések egyre súlyosabban nehezednek az államháztartásra. Ez az összeg hasonló nagyságú, mint az a külső adósság, amit az ország a rendszerváltáskor a kádárizmustól örökölt. Keserű tény, hogy a privatizáció még ebből a szempontból is hiábavaló volt, hiszen nem járult hozzá e terhek csökkentéséhez. A megszorítások következtében 2007-ben a reálbérek jelentősen csökkentek. A belépést az Euró-zónába ismeretlen időpontig elhalasztották.

1.3. Ha nagyobb távolságból nézzük a 2006-os eseményeket, megfigyelhetjük, hogy Magyarországon alkotmányos válság is van. Hisz a demokrácia nem csak arról szól, hogyan kell kormányt vagy kormányfőt választani, hanem arról is, milyen keretek között működjön a kormány. A szavazók mandátumot adnak arra, hogy kormányozzon, de az alkotmány szabja meg a kereteket, amelyek között végre lehet hajtani a kapott mandátum alapján a kormányprogramot. Hisz nem arra választják a politikai vezetőt, hogy aztán diktátorként viselkedjen. Az alkotmány azért ugyanolyan fontos eleme és garanciája a demokráciának, mint a szabad választási intézménye.

Most mit ér az alkotmány és az alkotmányosság, ha nem védte meg 2006-ban az országot egy kormánytól, amely saját bevallása szerint tartósan, rendszeresen és szándékosan megtévesztette a szavazókat és az országgyűlést is? A jelen alkotmány ilyen körülmények között nem élő intézmény, hanem halott dokumentumnak bizonyul: szöveg szellem nélkül; test lélek nélkül.

Hát ez végül is nem csodálatos, hiszen a mai magyar alkotmány lényegében a 1949-ban katonai megszállás alatt, a totalitarista rezsim által létrehozott alkotmány. Persze, az alkotmányt több ponton módosították, ám egy holttestet adrenalin-injekcióval se lehet életre kelteni. A totalitarista gyökerű alkotmány átvezetése a huszonegyedik századba súlyos hiba volt.

Én a magam részéről sohasem értettem, hogy egy majdnem ezeréves alkotmányos hagyománnyal rendelkező ország miért nem ráz le magáról egy a diktatúra által kreált alkotmányt. A rendszerváltás utáni gyakran ködös érvelésekre jellemző, hogy a sztálinista alkotmány megtartása esetében épp jogfolytonosságra hivatkoztak. Ha azonban ezt komolyan gondolták volna, akkor helyre kellett volna állítani a Szentkorona tanát, mert majdnem ezeréves jogfolytonosság többet jelent, mint egy négy évtizedes intervallum. Ráadásul, a Szentkorona tana számos megpróbáltatást élt át, míg a jelenlegi alkotmány az első megpróbáltatáskor már megbukott.

Másrészt a Szent Korona tana Magyarország történelmi íratlan alkotmányának alapját képező hagyomány, mely a történelem folyamán a társadalmi fejlődésének megfelelően, azaz fokozatosan és organikusan alakult ki. A millenniumi Szent Korona-emléktörvény úgy fogalmazza, hogy „a magyar állam folytonosságát és függetlenséget megtestesítő ereklyeként él a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban”.

Ezen a hagyományon alapul a magyar állameszme. A Szent Korona tana pillanatilag az ellentéte a jelenlegi alkotmánynak: lélek test nélkül.

Ez az eszme, amely az országot a Szentkorona testének tekinti és így a nemzeti vagyon túlzott elvesztegetése ellen is védelmet biztosít . Mivel a Szentkorona tana szerint minden hatalom forrása a Szentkorona és a király csak a Szentkorona képviselője, a zsarnokság és a hatalommal való visszaélés ellen is véd.

Szóval, érdemes lenne megvizsgálni, hogy a Szent korona tanának rendkívül értékes hagyományát hogyan lehet megújult formában állandósítani a gyakorlatban. Természetesen, nem szabad túlzásba vinni. Vannak, akik úgy látják a Szentkoronát, mint a muzulmánok a sariát/ az iszlám vallási jogot: csak be kell vinni és minden problémát megold. Hát ez természetesen nem lehetséges. A Szentkorona tana nem Isten szava, hanem az alkotmányosság és a jogfolytonosság uralmát képviselő eszme.

1.4 Végül Magyarországon mentális válság is van.

Ez jórészt az előző három válságtípus következménye. 2006 őszödi eseményei mély indulatokat és érzelmeket váltottak ki a magyar társadalom széles rétegeiben. Szégyen, harag és undor. Az érzelmi sokkot a társadalom nem tudta feldolgozni, ezért egyfelől letargiába esett, másfelől radikalizálódni kezdett. A radikalizálódás egyébként teljesen szokványos ilyen helyzetben és olyan nyugati országokban, mint Anglia vagy Franciaország, amelyek bár a magyarországihoz hasonlót nem is éltek át, már évtizedek óta létezik.

A letargia, a „kóros közönyös állapot” sokkal komolyabb gond. A lakosság jelentős része elveszítette a közintézményekbe vetett bizalmat, elfordul a közélettől.

Az a nemzedék, amely a rendszerváltás után kezdte el karrierjét, a kormány hatalmi visszaélései és az ellenzék be nem avatkozási politikájának köszönhetően elveszítette a reményt, hogy életükben elérhetnek egy olyan életszínvonalat, amely megközelíti a nyugati országok, pl. Ausztria életszínvonalát. A Szonda Ipsos 2008 januárban publikált véleménykutatása szerint a magyarok 89%-a úgy gondolja, hogy az ország rossz irányba halad. A lakosság fele pedig azt hiszi, hogy a helyzet tovább romlik. Ez egy rettentően riasztó jel. A lakosság zöme már nem hisz igazán országa jövőjében.

2 HOE IS HET ZOVER GEKOMEN? HOGYAN KERÜLTÜNK IDE?

2.1 „Miért hagyta ezt a válságot Magyarország? Miért hagyta, hogy eddig fajuljon??”

Martin Malia említett könyvében megmutatja, hogy a kommunizmus egyik sajátossága az, hogy az úgynevezett kemény és puha fázisok váltakozása jellemzi. 1917 és 1921 között Oroszországban teljes gőzzel próbálták megvalósítani a kommunista programot, amivel majdnem tönkretették az országot. Ezt „kemény kommunizmus”-nak hívja, hatalomátvétellel, tömegterrorral, polgárháborúval, éhínséggel stb. Mivel kísérleti alany nélkül nem lehet utópiát alkotni, Lenin amellett döntött, hogy hagyja kilábalni az országot az elszenvedett borzalmaktól, és teret engedett az úgynevezett Új Gazdasági Politikának. Ennek keretében a parasztok kaptak engedélyt szabadon termelni és eladni kisebb mennyiségű húst és zöldséget. Ez a fellazítás csak a gazdasági szférát illette, nem a párt politikai hatalmának a monopóliumát.

Az ország kapott egy kis lélegzetvételnyi szünetet, mely lehetővé tette, hogy 1928 és 1933 között a kollektivizálással, dekulákizációval és az úgynevezett terroréhínséggel folytatják a kommunista program erőszakos megvalósítását: magántulajdon felszámolása, ellenséges osztályok megsemmisítése, stb. 1933 után megint egy lélegzetnyi szünet, amíg 1937 és 1938-ban nem kezdődött meg teljes gőzzel az össztársadalmi terror. A kemény kommunizmust gyakran sztálinizmust hívják, amely szerintem téves, mert Lenin alatt is volt és más kommunista vezetők alatt, például Mao vagy Pol Pot is előfordult.

Magyarország Rákosi alatt a kemény kommunizmustól szenved, amely kiváltotta az 1956-os forradalmat. Az 56-os forradalom jelentőségét sokan alábecsülték, sőt Martin Malia is, aki Solidáritás lengyel szakszervezetnek dedikálta a könyvét, mert, idézek „elkezdték a kommunizmus leszerelését 1980-ban”. Én ezzel nem értek egyet, A magyar nép az 1956-os forradalommal egy hét alatt három szinten változtatta meg a történelmet

Először is leleplezte a kommunizmust a világ szeme előtt. Ezzel szellemileg már legyőzte.

Másodszor megmutatta a világnak, hogy a kommunista sárkány megsebezhető.
Harmadszor felszabadította magát s országát.

Ezzel a kommunizmus bukása felé vezető folyamat gyakorlatilag visszafordíthatatlanná vált. Jóllehet, a jelenség globális dimenziójának megbukásához még 33 évre volt szükség és véglegesen nem is fejeződött be, mert még vannak a világban működő kommunista diktatúrák, mint pl. Észak-korea, Kuba, Kina.

A forradalom rövid távon pedig nem hozott gyümölcsöt, a forradalmat megtorlás követte, míg a lengyelek 1980-ban a Szolidaritás szabad szakszervezet alapításával átvették a kommunista elnyomás elleni szabadságharc fáklyáját a magyaroktól. Ez a folyamat közvetlenül a kommunizmus bukásába torkolt.

2.2

A kettő között a különbség az időzítésben van. A magyar forradalom két és fél évtizeddel előbb volt, ami időt hagyott a megtorláshoz, a „puha kommunizmus”-ra való áttéréséhez majd egy másik folyamathoz, amit, ha engedik, megvesztegetésnek fogok hívni, a lakosság megvesztegetésének.

Az 1963 és 1989 közti időszak a puha kommunizmus magyar változatának korszaka, amely „kádárizmus” név alatt vált ismertté. A “puha” kommunizmus azonban semmiben nem “puha”. A különbség inkább az, hogy a kemény kommunizmusra jellemző fizikai terrort a pszichológiai terror váltja le. Ez a terror a lelki területen pedig soha nem látott kegyetlenséget és kiterjedtséget jelent. Szokatlan mély társadalmi rontással és tartósabb társadalmi következményekkel jár, mint egy normális diktatúra.

2.2.1

1963-tól kezdve 56 megismétlődésétől való félelemből a megtorlás után életszintemeléssel próbálták megbékíteni a lakosságot. Ennek keretében megkezdődött egy tartós hatású folyamat, amely Lengyelországban nem volt meg és amely részben magyarázza, hogy Lengyelország miért van jobb helyzetben és miért ott jobb a hangulat: ez a lakosság megvesztegetése.

A megvesztegetés két szinten zajlott és két tartós következménye volt a rendszerváltás utáni Magyarországon, amelyek akadályt képeznek a szabadság érvényesítésének. Anyagi, azaz testi szinten zajlott úgy, ahogy már említettem: emelték az életszínvonalat, fogyasztási cikkek elérhető áron történő biztosításával.

A megvesztegetés lelki és erkölcsi szinten is zajlott. A kényelmesebb élet ellenében fel kellett adni

a jogos törekvést demokratizálódásra
nemzeti függetlenségre és
egyéni szabadságra.

Ráadásul, egy óriási besúgóhálózat kiépítésével gyakorlatilag intézményesíttették a felebaráttal szembeni árulást. Ez tartósan károsította az egymásba vett bizalmat, a társadalmi összefüggést, az egészséges szociális élet alapját.

2.2.2

2.2.2.1 Nem csoda, hogy a megvesztegetett lakosság egy részében kialakult egyfajta úgynevezett Stockholm-szindróma: a Stockholm-szindróma onnan kapta a nevét, hogy egy stewardess a repülőgépük eltérítését és felszabadítását követően néhány hónappal később beleszeret a terroristába, meglátogatja börtönben és szerelmi kapcsolatot kezd vele. A pszichológusok ezt azzal magyarázták, hogy ezek a hölgyek hosszabb időn keresztül intenzíven olyan helyzetben éltek, hogy a túlélésük közvetlen a terroristáktól függött. Ebben a helyzetben egy olyan lelki folyamat indult be , mely szerint a túsz azonosul a terroristával, annak érzelmeivel, gondolataival, hogy befolyásolni tudja annak elképzeléseit, viselkedését s az abból adódó kockázatot. Ez teljesen tudatalatti eljárás, egyfajta alkalmazkodás egy abszurd, erőszakos, veszélyes helyzethez. A Stockholm-szindrómától úgy lehet gyógyulni, hogy hosszabb időre más, nem fenyegető körülmények között éljen az áldozat, hogy egy idő után alkalmazkodjon ezekhez a új körülményekhez.

Mint a stewardess, aki beleszeret az őt megalázó terroristába, a magyar lakosság egy része megmagyarázhatatlan szimpátiával viseltetik volt kínzói és utódjaik iránt. Képesek azonosulni szempontjaikkal, érzelmeikkel vagy legalább hitelesnek tartják, elfogadják azokat.

2.2.2.2 A Kádár mitosz

A Stockholm-szindróma egyik legmegdöbbentőbb megnyilvánulásai azon pozitív érzelmek, amelyeket a magyar lakosság jelentős része az iránt a Kádár János iránt tanúsít, aki 1956-ban eltérítette az országot. Egy 2000-ben tartott véleménykutatás során Szent István király után Kádárt az évezred második legkiemelkedőbb magyar személységévé választották. Nagyobb személyiségnek, mint Mátyás király, Petőfi, Kossuth, Széchenyi stb. Amikor erre az álláspontra rákérdezünk e rokonszenv egyik leggyakoribb magyarázata, vagy mondjam inkább szépítése az, hogy neki köszönhető, hogy Magyarország a keleti blokk többi országához képest Moszkvától bizonyos függetlenséget élvezett és hogy jobb volt itt az élet, mint például az NDK-ban.

Ez egy furcsa bók, különösön egy külföldi megszálló hatalom helytartójának. Persze, ha egy terrorista banda eltérít egy repülőgépet és először naponta háromszor ütlegelik az utasokat, aztán jön egy új vezető, aki csak egyszer veri meg őket naponta, az jobb, mint az előző. De azért szimpátiát nem érdemelne. Értem, hogy a lakosság egy része úgy érezte, hogy a kommunista rezsimet nem lehet megbuktatni, de a beletörődés más mint a rokonszenv.

Szintén ellentmondásos hálát mutatni valakinek azért, mert egy külföldi hatalomtól bizonyos függetlenséget ad, ha hatalmát teljességében annak a hatalomnak köszönheti, vagy legalább annak a félelemnek, hogy idegen hatalom fegyveresen beavatkozik, amikor szabadon választ kormányt. A szimpátiát, úgy tűnik, a félelem alkotta.

Ha kell valakinek egyáltalán hálásnak lenni az életszint emelése miatt, akkor a hála egészében és kizárólagosan az 56-osokat illeti, mert ő mutatták meg, hogy vannak határai annak, hogy mit tűr el a magyar nép és hogy ha átlépik ezt a határt, akkor képesek igen rövid idő alatt megbuktatni bármelyik diktatúrát. A pártvezetőség csak azért eszközölte ezt az életszínvonalemelést, mert meg akarták békíteni a lakosságot és azzal elkerülni egy újabb felkelést. 56 más kommunista országban nem volt. Egyedülálló esemény volt és egyedülálló reakciót váltott ki: az életszínvonal emelését.

Ami Kádár személyes indokait és őszinteségét illeti, igen óvatosnak kell lenni. A viszonylagos szabadság és az életszínvonalemelés gyakorlatilag megerősítette a legitimitását a magyar nép szemében és ezzel éppen állandósította/konszolidálta a párt uralmát Magyarországon, ami szintén Moszkva érdeke volt.
Azoknak akik azt hiszik, hogy ez valószínűtlen, olvassák meg Ion Pacepa Red Horizons című könyvét, amelyben kifejti, hogy Románia sokat dicsért függetlensége a Szovjetuniótól kapott, orosz és román titkos szolgálatok által koordinált dezinformációs kampány része volt, amivel külkereskedelmi privilégiumokat akartak szerezni és fokozni az ipari kémkedést stb.
Ráadásul, ha tényleg független egy ország egy külföldi hatalomtól, akkor nem bukik meg a rendszer, amint a külföldi hatalom érezteti, hogy lemond a beavatkozási szándékától.
Végül, az életszínvonal emelés mesterséges folyamat volt, amit külföldi kölcsönökkel finanszíroztak. Ezek a kölcsönök képzik az alapját Magyarország rendszerváltás utáni adóságfüggésének

2.2.2.3 A rendszerváltás után több, a stockholm-szindrómát jellemző megnyílvánulást lehetett látni:

1994-ben, amikor annak ellenére, hogy köztudott volt, hogy a szocialista miniszterelnök jelölt Horn Gyula az 56-os forradalom leverése után karhatalmista volt, sőt, a választások előtt egy pár héttel szemtanúk és áldozatok elmondták TV-ben hogyan verte őket össze egy tüntetés során, mégis miniszterelnökké választották.
Ahogy mondtuk, Kádárt a második legkiemelkedőbb magyarrá választják
2002-ben, amikor egy 5%-os gazdasági növekvés után, a volt-kommunista besúgó Medgyessy Pétert választották miniszterelnökké.
És 2006-ban, amikor a választásokon megjutalmazták Gyurcsány Ferencet a párton belüli puccsáért.
Persze jogosan tehetik fel azt a kérdést, hogy nem normális politikai jelenség, hogy a szavazók először egy konzervatív kormányt bíznak meg a gazdasági helyzet és a közbiztonság rendezésével és aztán beszavaznak egy szocialista kormányt, hogy elossza a gyűjtött pénzt? Igen, de az MSZP nem egy újból szervezett szocialista párt, amely kitiltotta a volt kommunistákat a pártból és új emberekből állt össze. Ez egy olyan párt, amely rendszerváltás után három miniszterelnököt szolgáltatott: egy volt-karhatalmistát, egy volt kémet és egy volt KISZ-titkárt. Ez nem normális szocialista párt, hanem befolyásos volt-kommunisták érdekszövetsége.

2.3

Így jutottunk el a rendszerváltásig. A kommunista párt kontrollált módon feladta a politikai hatalom monopóliumát és megengedte a szabad választásokat, amely következtében többpártrendszer alakult ki. Ezzel párhuzamosan a gazdaság úgy alakult át, hogy az államvagyon 80%-át privatizálták. 1987 és 2001 között a magyar gazdaság intézményei tervezett jellegű koordinációját alapvetően átszervezték piaci koordinációvá. A vagyonrendszert hasonló módon átszervezték: 1987-ben a nagyvállalatok 98%-a állami vagyon volt. 2001-ben ez 15%-ra csökkent. Ez az egész folyamat 2 fontos stratégiai korlátozás között zajlott: óriási küladóság és a kommunistátlanítás elmaradása árnyékéban.

Magyarországnak volt 1989-ben a volt-kommunista országok közül a legnagyobb küladósága. Ennek a küladóságnak a legfontosabb következménye az volt, hogy amikor elkezdték a privatizációt, óriási tőkehiány volt az országban. Ennek következtében a nagyvállalatoknak – azaz Magyarország 1696 legnagyobb vállalatának- 53%-a most külföldi tulajdonban van. Ez gyakorlatilag és pszichológiailag is fontos, mert a nagyvállalatok több mint a felét teszi ki. David Stark és Vedres Balázs a Social Times of Network Sequences and Foreign Investment in Hungary című tanulmányukban (2006 American Journal of Sociology volume 111., number 5), ahonnan vettem ezeket a számokat, a magyar gazdaságot ezért úgy minősítik, mint “talán az egyik legjobban globalizált gazdaság a világon”.

2.4 Dekommunizáció elmaradása

Németországban a Második világháború után az úgynevezett “denácifikáció” néven ismert folyamat során kitisztították a társadalom vezető rétegeit a náciktól. A németek és a szövetségiesek megértették, hogy ha szakítani akarnak egy katasztrofális múlttal, akkor semlegesíteni kell azon emberek befolyását a társadalom újraépítésére, akik a megbukott rezsim állományát képezték. Magyarországon a rendszerváltás után egy párhuzamos folyamat, a fontos posztok kommunistáktól való tisztítása, amit jobb fogalom hiányában „dekommuzicáció”-nak fogok hivni, elmaradt.

Egy pár száz, legfeljebb pár ezer ember kitiltása vezető politikai, gazdasági, médiabeli és egyéb fontos posztokról elég lett volna a rendszerváltás felgyorsítására. A nagyvállalati ágazat megmaradt 47%-a, amely nem esett külföldi tulajdonba, így azonban nagy arányban volt-kommunisták kezébe került. Olyanok kezébe, akik a rendszerváltás előtt fontos pozícióban voltak és magas szintű hálózattal rendelkeztek. Érdemes lenne részletesen tanulmányozni, hogyan alakultak a kereskedelmi bankok a Magyar Nemzeti Bankból a rendszerváltás küszöbén, és ezek kiknek és milyen alapon adtak hitelt cégek vásárlására a privatizáció során.

Még mindig igen keveset tudunk arról, hogy ez hogyan zajlott. A magyar tulajdonú cégek a rendszerváltás utáni első években Stark és Vedres leírásában “diverse interorganizational ownership networks”, azaz “különböző szervezetközti tulajdonhálózatokat” alkottak, amivel a szerzők szerint meg akarták védeni magukat és egymást az átmeneti korszak bizonytalanságaitól, mint a hegymászók akik kézenfogva másznak fel a hegyre. Ez gazdasági és céglogikai szempontból magyarázva, nem helytelen.

Szociológiai szempontból nézve pedig azt lehetne állítani, hogy épp ellenkezőleg, sokan felhasználták a bizonytalanságot éppen arra, hogy a kialakuló “diverse interorganizational ownership networks” –ban állondósítsák előnyös társadalmi helyzetüket. Magyarország, mint poszttotalitarista társadalom, amely még alig lábalt ki az anyagi, pénzügyi és emberi források ritkán látott központosításából, amely ezekre a társadalmakra jellemző. A leninista módszertan egyik alapelve, hogy káoszban/zűrzavarban a viszonylag legjobban szervezett, készült és fegyelmezett csoport győz. Úgy, mint a bolsevikok győztek az Első Világháború okozta teljes zűrzavarában, annak ellenére, hogy más csoportok is jelen voltak, mint a szociális forradalmárok (SR-ek), amely kétszer több támogatásra számítottak.

Ezt a szociológiai kontinuitást gazdaságtani módszerekkel pedig nem tudjuk felrajzolni. Meg kell nézni a cégek tulajdonosait, vezető rétegeit és részvényeseit. Nyugaton léteznek példák a megbízható elitkutatásokra. Nagy valószínűséggel az Apro-klán csak a jéghegy csúcsa

A dekommunizáció elmaradása következtében Magyarországon azon volt-kommunista országok közé tartozik, ahol a “régi rendszer” embereinek a legjobban sikerült politikai hatalmukat átmenteni pénzi és gazdasági hatalommá. Ezzel tudták állandósítani befolyásukat a politikára.

A rendszerváltás után kialakult politikai pártok részben átmeneti jellegűek. Két stabil párt van:

az MSZP, amely ahogy mondtuk, nem nyugat-európai féle szocialista párt, hanem az MSzMP utódpártja.
A Fidesz.
Amellett 1989 óta több instabil kicsi párt létezett. Ezeknek nincs igazán társadalmi alapjuk, hű szavazó tábor formájában és jellemző rájuk, hogy gyorsan jönnek-mennek, nőnek-csökkennek és destabilizáló módon hatnak a politikára. A FKGP összeomlása például hozzájárult a Fidesz vereségéhez a 2006-os választásokon. Az SzDSz és az MDF a rendszerváltás utáni 4 évben jelentős szerepet játszottak, de aztán visszaestek 5% körüli nagyságra, marginális pártokká váltak.
Az MDF Dávid Ibolya alatt ráadásul rendszeresen a szocialista-balliberális érdekeket szolgálja. Egyrészt verbálisan, Dávid Ibolya csípős kritikájában, Orbán Viktor ellen, amely hitelesíti a szocialista és balliberális lejáratási kampányát a jobboldal vezetője ellen. 2006-ban Dávid a teljesen spontán tüntetéseket követően arra szólította fel Orbán Viktort, hogy hívja vissza embereit az utcáról. Másrészt az MDF azonosulása baloldali érdekekkel tettekben is megmutatkozik. Ezt kulcspillanatokban lehet látni, amikor a lehetőség merül fel a valódi változásra. Csak egy példa: az MDF elszabotálta Tarlós István győzelmét a budapesti főpolgármesteri választásokon, amely forradalmi jelentőségű lehetett volna. Képzeljék el, hogy Demszky Gábor hiszterikus szélsőjobboldalizását a Tarlós-féle higgadt stílusú irányítás váltotta le volna. Ez tényleg tisztította volna a levegőt a fővárosi diskurzusban. Hiszen a túlzott szélsőjobboldalizás nem más mint a szélsőbal jellemzője, amely magában is veszélyt jelent a demokráciára és a jogállamra. Minél baloldaliabb egy politikus, annál jobban szokott szélsőjobboldalozni. A 3o-as években például a Moszkva által vezérelt német kommunisták még a szociáldemokratákat is lefastitázták.

A médiában is érezhető a dekommunizáció elmaradása. Már csak az a tény, hogy a magyar Tony Blair-ként állítják be Gyurcsányi Ferencet, és hogy sikerült terjeszteni ezt a képet a belföldi és külföldi sajtó egy részében, például a New Statesman-ban, a média kommunistátlanításának elmaradásának a közvetlen következménye. Az összehasonlítás tarthatatlan, hisz

Angliában nem volt 1989-ig kommunista diktatúra és Tony Blair nem volt annak ifjúsági szervezetének a titkára
Tony Blair nem tartozik Anglia leggazdagabb embereihez.

Másik példa az, hogy a szocialista és balliberális sajtó Orbán Viktort, aki holland szempontból igen mérsékelt és tisztességes politikus, állandóan próbálja összemosni a szélsőjobboldallal és bonapartistának, nacionalistának, populistának állítja be. Ez a rendszeres lejáratás annyira hatékony, hogy számos külföldi újság, mind bal és jobboldali, átvette ezt a képet.

A legnagyobb jobboldali holland napilap, „De Telegraaf”, friss példát szolgáltat. Rob Savelberg tudósító a héten megjelent cikkéből idézem: „Furcsa módon, a várt győztes, Orbán Viktor, nem határolódik el a Jobbiktól. Már évek óta flörtöl ez a demagóg a fasistákkal…” és így tovább. Az a tény, hogy a magyarságkép a nyugateurópai sajtóban olyan negatív, amiről a Magyar Nemzet olvasói a lapszemlében tájékozódhattak, megint egy következménye az elmarad dekommunizációnak.

3. KIUTAK

Politikai megoldás kormányváltás formában pedig nem elég a válságból való kilábalásra. Társadalmi megújulásra van szükség. Csak azzal lehet kivezetni az országot a jelenlegi letargiából. Ha úgy értjük a szabadságot, hogy „mi magunk hozhatunk döntés”, akkor fejleszteni kell a lakosság döntési lehetőségét. Ezt csak demokratizálódás útján lehet.

Hatékony ellenzéki politizálás

Politikai szinten, a polgári mozgalomnak harcosabb magatartásra lenne szüksége. Nem csoda, hogy ilyen körülményekben a polgári ellenzék olykor megfenyegetetten viselkedik. Annak ellenére, hogy a Fidesz már kilábalt a 2006-os események sokkjából és óriási sikert aratott az idei európai választásokon és a pécsi polgármesteri választásokon, szerintem mégis hasznos lenne röviden elemezni ellenzék politikáját a 2006-s válság során. Ez csak segíthet ahhoz, hogy elkerüljék az elkövetett hibákat a jövőben.

Nyáron jogosan és helyesen cáfolta a Fidesz azt a hamis képet, amit a kormány az államháztartásról és a gazdasági állapotról rajzolt. Ezzel teljesen jogosan emelték a nyomást a kormányon. Amikor az őszödi beszéd kiszivárgása során kirobbantak az indulatok és felgyorsult a civiltársadalom szerveződése, meglepő és sok támogatójuk számára kiábrándító módon, nem állt a kibontakozó mozgalom élére. Ez szerintem hiba volt, mert az utcai mozgalom képviselte a nemzet többségének érzelmeit, elképzeléseit és ezáltal kezdettől fogva elszigetelt és vezető nélküli volt.

A Fidesz központi stratégiai hibája az volt, hogy nem követeltelt előrehozott választásokat, engedve a kormány és az MDF hazug állításának, hogy az nem lenne demokratikus. Sőt Orbán Viktor szeptember 19-én „puccs”-nak minősítette azt az elképzelést, hogy pártja új választások útján kerülne hatalomra: nem kell demokratikusnál demokratikusabb lenni. Az országnak épp új választások kellettek volna. Hisz a kormány hamis adatokkal került hatalomra és bevallotta, hogy a választások előtt és után rendszeresen megtévesztette a parlamentet, amely a nyugati politikában halálos bűn, akkor az ellenzéknek nem csak joga, hanem kötelessége, hogy átvegye a hatalmat és helyreállja a demokráciába vett bizalmat. Még ebben a hónapban, 2009. június 10-én, a brit ellenzéki vezető, David Cameron az Alsóházban előrehozott parlamenti választásokat követelt, mivel túl sok költséget számoltak el a parlamenti képviselők! Cameron szerint a kormány ezzel eljátszotta a szavazók többségének a támogatását. Elenyésző hiba ahhoz képest, ami Magyarországon történt, ahol a kormány hazudott a szavazóknak és a parlamentnek. Nincs olyan nyugati demokrácia, ahol hasonló helyzetben az ellenzék nem követelt volna új választásokat.

Taktikai hiba volt lemondani a szeptember 23-i nagygyűlést. A gyűlés lemondásával azt üzenték a szavazóknak, hogy hisznek a dezinformációnak és engednek a megfélemlítésnek. Másrészt azt jelezték valós és potenciális támogatóik felé, hogy a Fidesz nem hajlandó élni azokkal az ellenzéki eszközökkel, amelyek a demokratikus rendszert szolgálják.

A Fidesz aztán előállt azzal a követeléssel, hogy alakuljon egy nemzeti egységet megtestesítő, pártoktól kellő távolságot tartó, korlátolt mandátumú szakértői kormány és a másodlagos fontosságú október 1-jei önkormányzati választásokra vetítette a szavazók akaratnyilvánítását.

De ez a taktika is hibás volt. Hiszen ha az ellenzék azt akarja, hogy valóban álljon föl egy szakértői kormány, akkor első lépésben új választásokat kell követelni, aztán kompromisszumként fölállhat a szakértő kormányt. Orbán a magyar nép és a külföld szemében 10 éve a magyar jobboldal vitathatatlan vezetője. Ha lemond erről a vezető szerepről, azt a gyengeség jelének látják az emberek. Értem, hogy az a cél, hogy mérsékelt politikusnak tartsák, de az nem szükséges, mert a magyar szavazók többsége már tudja, hogy ő nem szélsőséges ember.

Természetesen ismert hogy a magyar politika hagyományosan nagy hangsúlyt fektet arra, hogyan ítélik meg külföldön. Arra a kérdésre, hogy nem érthető-e, ha a Fidesz még a látszatát is el akarja kerülni annak, hogy ő generálja a politikai instabilitást, mégis nemmel kell válaszolnom. Első ízben természetesen azért, mert a kormány rendszeres hamis adatszolgáltatása okozta az instabilitást. Másod ízben, mert az előrehozott választások és a politikai instabilitás nem ugyanaz. Épp ellenkezőleg, az előrehozott választással lehet legitim és stabil helyzetet teremteni ott, ahol a kormánynak nincs támogatottsága.

A demokrácia rejtett ereje

A 20. század nem mint az informatika, űrutazás vagy atomenergia százada fog a történelembe bevonulni. Nem úgy fognak rá emlékezni, mint a fasizmus, a kommunizmus vagy a kapitalizmus évszázadára. Még csak nem is a két világháború évszázada lesz.

A 20. század a demokrácia évszázada lesz.

A 20 században vált a demokrácia – a történelemben először – világméretekben normává. Bár szinte sehol nem érték el a normát, és a demokráciát az egész világon folyamatosan lábbal tiporják, de néhány kivételtől eltekintve (Szaúd-Arábia, Bhután) mindenféle rezsim a maga demokratikus legitimitására hivatkozik. És ezt azért teszik, mert tudják, hogy a világ népessége számára a demokrácia normává lett. Ez forradalmi tény.

A 19. században a demokrácia még csak csírájában volt meg. Az Egyesült Államokban megjelent az általános egyszerű választójog, de csak fehér férfiakra korlátozódott. Nőket és színes bőrűeket nem tartottak képesnek a választási részvételre. Belgiumban a munkásoknak évtizedekig kellett a választási egyenjogúságért harcolni, mert nem tartották őket képesnek átgondolt választói magatartásra. Dél-Afrikában is katasztrófákat jövendöltek az általános választójog bevezetésének esetére. Utólag ezek a kifogások a munkások, nők és színes bőrűek választójoga ellen értéktelennek tűnnek és mindenkit hidegen hagynak.

Az erő két forrása

A demokrácia két forrásból meríti felsőbbrendűségét.

Először is, egy demokratikus rendszer legitim. Egy valódi demokráciában a rendszer formája definíciószerűen az, amit a nép akart. Logikus, hogy egy ilyen rendszer nagyobb belső támogatásra számíthat, mint egy diktatúra.

Másodszor egy demokrácia produktívabb. Egy önkényuralomban a többség elgondolásának alig van esélye a döntéshozatal befolyásolására. A demokráciában sokkal szélesebb alapokon nyugszanak az ötletforrások.

Ezen kívül egy demokráciában hatékonyabban történik a válogatás az elgondolások között. A demokrácia nem más, mint az egyéni elgondolások társadalmi feldolgozása. Egy új gondolat mindig valamelyik egyénnél alakul ki, mert csak egyének tudnak gondolkodni. De az egyéni elgondolásokat társadalmi szinten kell latolgatni és szabályozni. Az embereknek szükségük van egymásra, hogy egymás elgondolásaiban a tökéletlenségeket korrigálják. A demokrácia lényege tulajdonképpen ennek a társadalmi képalkotásnak a folyamata, melynek során egy egyén ötletét vagy javaslatát, amelyet már többnyire egy kisebb csoport (párt vagy akciócsoport) is átvett, a társadalom széles rétegei latolgatják. De a döntést mindig történelmi keretben kell szemlélni; a mai kisebbség a holnapi többséggé válhat.

Az idők folyamán aztán a demokratikus döntések a társadalmi megítélésben a diktatórikus döntések felett állnak. Erkölcsileg kétséges célok, amelyek nem a közösség érdekekeit követik, természetükből adódóan rejtett csatornákon át fognak csak maguknak utat keresni a nyitott, demokratikus döntéshozatal fénykörén kívül.

A demokrácia rostáján valójában az emberekben rejlő optimum marad fenn, mert saját gyengeségeinket kevésbé jól látjuk, mint másokéit. A demokratikus út az az út, melynek mentén a társadalmilag értékes szelektív módon találja meg útját a közösség felé. Ez azonban nem jelenti, hogy a demokratikus csatornák megléte garantálja az egyének erkölcsi kezdeményezéseinek a minőségét is. Az egyének morális kezdeményezéseit csupán kivárhatjuk reményekkel telve. Azt viszont jelenti, hogy demokrácia nélkül erkölcsileg értékes elgondolások nem tudnak megvalósulni. A politika soha nem tud erkölcsiséget elrendelni. De a politika igenis meg tudja teremteni a demokratikus csatornákat, hogy az egyénekben szunnyadó erkölcsi tőkét társadalmilag felszínre hozza.

Növekvő demokrácia

A demokráciának még nincs vége, nem fejeződött be. A demokrácia előnyomulását organikus folyamatként kell látni. A demokrácia fejlődése, elmélyülése nem maradhat abba, éppen úgy nem, mint ahogy egy ember sem hagyhatja abba a lélegzetvételt. Ha egy demokratikus rendszer statikussá, változatlanná válik, elhal és antidemokratikus lesz. A mai társadalmi bajok pontosan ebben az elhalási folyamatban gyökereznek egész Európában. Szabadjon felismernünk, hogy a demokrácia a mi társadalmunkban halálosan beteg.

A mi mai, tisztán képviseleti demokráciánk valójában száz évvel ezelőtti problémákra ad választ. A rendszer olyan korban volt megfelelő, amikor a legtöbb ember politikai vízióit és ideáljait kis, jól körülhatárolt emberi és társadalmi ideákban találta meg, amelyeket pl. a keresztény, a szocialista vagy a liberális csoportosulás testesített meg. Ez az idő régen elmúlt. Az emberek kép- és véleményalkotása egyedivé vált.

Az ehhez tartozó demokratikus forma a parlamentáris rendszer, illetve a polgári kezdeményezésen alapuló ügydöntő referendum (közvetlen demokrácia), mert egy ilyen rendszerben megvan az egyenes út az egyéntől a törvényhozó munkáig.

Amekkora mértékben a polgárok egyre inkább az egyéni ítéletalkotás felé tendálnak és a pártok elveszítik monopóliumukat, hogy ideológiai iránytűként szolgáljanak, annál inkább kívánatosak a közvetlen demokrácia csatornái.

A nyugati országokban a népesség többsége valóban a referendum bevezetését kívánja. Már ez a tény önmagában döntő kellene, hogy legyen a referendum intézményének bevezetéséhez. A demokrácia szó szerint ezt jelenti: népuralom. Az első lépés az autentikus népuralom felé megkerülhetetlenül abban áll, hogy a nép maga tudja meghatározni, hogy hogyan rendezzék be és gyakorolják a népuralmat.

De azt látjuk, hogy vezető politikusok a referendum ellen szólnak. Érdekes, hogy sok politikus annál inkább tiltakozik a referendum ellen, minél több tényleges hatalma van. Lényegében olyan érveket hoznak fel, mint amilyenekre régen a munkások vagy a nők választójoga ellen hivatkoztak. Itt is kimutatható, hogy ezek az érvek nem hatnak.

Tulajdonképpen elég egy pillantást vetni a gyakorlatra, hogy belássuk, hogy a panaszok megalapozatlanok. Svájcban ugyanis több mint egy évszázada fennáll a közvetlen demokráciának egy bár nem tökéletes, de mégis nagyon érdekes példája. A svájciak minden politikai szinten indíthatnak törvényalkotó népi kezdeményezést. Bizonyos esetekben a polgárok tényleg frontálisan ütköznek a politikai és gazdasági elit prioritásaival. Ez történt például, amikor 1992-ben a nép nem támogatta a csatlakozást az Európai Gazdasági Közösséghez a kormány, parlament és a gazdasági tekintélyek tanácsa ellenében. 1996 decemberében a nép egy új, már a parlament által jóváhagyott törvényt vetett el, amely a „munkarugalmasság” emelését célozta meg (t.k. a vasárnapi pihenőnap eltörlésével). De a nép nem arra használta demokratikus jogait, hogy Svájcot embertelen vagy diktatórikus állammá tegye! Svájcban nincs halálbüntetés és az emberi jogokat sem nyomják el. (Az, hogy a svájci nép elutasítja az Európai Uniót, többek között az Unió antidemokratikus jellegével függ össze.)

Nem kell a közvetlen demokráciát idealizálni. Önmagában semmire sem ad megoldást. De a közvetlen demokrácia megalkotja a jó megoldások létrejöttéhez a szükséges csatornát.

Ezen felül nem szabad azt a gyógyító hatást alábecsülni, ami már önmagából a demokrácia helyreállítását és elmélyítését megcélzó radikális választásból indulna ki. A nagyobb demokrácia melletti választás mindig a másik ember szólásjoga melletti kiállás is. A felebarátunkban szunnyadó erkölcsi jogosultságba vetett hit proklamációja. Az egymás közötti bizalmatlanságtól megbetegített társadalmunkban alig lehet jobbat kigondolni, aminek ilyen gyógyító hatása lenne. Egy tágabb, közvetlen demokrácia szorgalmazása definíciószerűen a másik embernek, szólásjogának, értékének szorgalmazása. Az igazi demokratát érdekli a másik ember egyéni álláspontja, mert tudja, hogy az embereknek szükségük van egymásra, hogy gondolatokat és intuíciókat összecsiszoljanak, javítsanak, kiegészítsenek. A társadalmi képalkotás ezen folyamata alkotja a demokratikus együttélés tulajdonképpeni lényegét.

Pillanatnyilag még messze vagyunk egy ilyen átfogó demokráciától. A politikai döntéshozatal nagyrészt a polgárok hatósugarán, sőt tudomásán kívül foglal helyet.

A nép tudatában van, hogy a döntéshozatal kevéssé demokratikus módon történik, és hitét a berendezkedés demokratikus jellegében már nagyrészt elvesztette.

[Jos Verhulst idézetét fordította: Tharan-Trieb Marianne]

Ugydonto nepszavazasok bevezetesevel Magyarorszag hatranyos helyzetebol kozvetlen a legprogresszivebb orszagok koze lephetne.

Koszonom a turelmet.

Michiel Klinkhamer

Lectures